2008-06-20

Karmafonal


Ma levettem a karmafonalat. Csak úgy. Nem téptem el, vagy ilyesmi, egyszerűen csak levettem. Átfért rajta a kezem. Mintha rablánctól menekültem volna meg. Eszembe jutott, hogy voltan én szabad is! Imádtam. Most pedig csak kóválygok, fogalmam sincs, hogyan érhetném el amire vágyok. Most már legalább ez körvonalazódott, eddig a semmiért kínlódtam csak, nem világította meg semmi az utat vagy a célt. Az ösvényt még mindig sűrű homály takarja el, de a cél már előttem van, az álom egyre hihetőbbé válik. Megrettenek, ha belegondolok hogyan gyűltek a tegnapok hetekké és hónapokká, mindez a bódulat jegyében, közben egy-egy tájékozódási pont, hogy ne vesszek el végleg az ingoványban. Voltam Miskolcon, Egerben, Velencén, sőt, még Párkányban is (mennyi ideig vártam rá!). Voltak értékes találkozások és beszélgetések, gondolatok, amelyek elindítottak újabbakat, és voltak szimpla, hétköznapi sérelmek is, felejthetőek. Mesi, értem már tényleg, mit mondtál Apukáddal kapcsolatban. Ami nem volt világos most megmutatta magát. Átéreztem még egyszer – és velük utoljára – milyen a teljes közöny. Hátborzongató. Csak figyeltem a Nagyanyámat, hallgattam és lassan ráeszméltem: ő most kezdi megérteni, amit huszonakárhány éve mondogatok neki. Azt hitte hazudok, amikor azt részleteztem, milyen félelemben éltem, hogyan álltam Anyura várva a munkahelye előtt (ahova betegen is bejárt, meg még egy helyre, és még tanult is), mert hazamenni nem mertem. Féltem, mi lesz, ha otthon találom? Vagy ha később jön haza részegen? Esetleg éjszaka, álmomban mászik be az ágyamba, kétszer akkora, mint én… volt ilyen, de sikerült lerugdosni. A pofonok, verések, de főleg a félelem. Kiszolgáltatottá tett, védtelenné tett a saját félelmem. Ellenségessé vált a világ, hiába Anyám jósága és szeretete, sosem ért rá, sosem volt ott velem… csak ő volt ott, aki még csak nem is okolhatok. Ő is félt. A felelősségtől, munkától, hogy a gyereke elfordul tőle, elveszítheti a feleségét, akin nem tud segíteni. Tudom. Félt és fájt a lelke, mégis… nehéz ügy ez. De a Mama… sosem hittem, hogy hazugnak tart! Csak mert az ő alkoholista férje (aki különben vajszívű ember volt) maximum a sörösüveget törte össze, nem őt. Mert a Papa sofőr volt, és becsületből sem ivott soha, ha vezetett, így hát a nap felében biztosan beszámítható volt.
Szóval az a nap: meglátogattam őket, miután Mama fölhivatta magát velem (érted?), azért, hogy letoljon, amiért nem hívom föl… ááááááááááááá. Na mindegy, meghívott, hát mentem. Már rég kíváncsi voltam, már amikor Apám odaköltözött, de ő nem hívott, sőt, az elérhetőségét sem adta meg. Aztán évekkel később a szememre vetette, hogy nem keresem… na mindegy. Még száz kilométerre sincs az alföldi falu, a busznak mégis két órán át kell döcögnie, hogy odaérjen. Röhej. Kijöttek elém a megállóba, Mama és Melinda (ő Apám barátnője). Kiderült, hogy Apám már ezért is veszekedett a lánnyal, nem lett volna szabad jönnie. Mert a terror csak földrajzilag került távolabb, és a személy változott, akin kiélheti – a módszer ugyanaz maradt. (Tényleg, miért akad valaki mindig, aki ezt elviseli?) Tehát láttam hogyan élnek. A hely különben nagyon tetszik, parasztház hatalmas és szépséges kerttel, különleges örökzöldek mindenhol, Mama keze nyomán egynyáriak, Melindáé után rózsák virítanak színesen. Apám a parasztházat alakítgatja magához (sajnos ez most az eredeti kemence pusztulásával járt), Mamának külön „lakosztálya” van, kicsit Újpest, kicsit Györök. Csupa ismerős tárgy, nosztalgia – de hiába. Az elrendezés pont ugyanolyan, mint Újpesten volt, ugyanott vannak még az ajtók is, minden ugyanolyan, csak picit kisebb. Mindenesetre ha zsúfoltan is, de otthonos. Apámnál más a helyzet – persze lehet, hogy csak a kemence bontása miatt -, rémesen sivárnak éreztem, megült minden az a köd, amiben él. A szoba: ágynak nyitható ülőgarnitúra a sarokban, egy tévéállvány, rajta a zajláda, vele szemben fotel és kisasztal… ennyi. És Apám félig fekve tunyul a fotelban, üres tekintettel bambul a tévére, talán el sem jut hozzá, amit lát. A kedvemért úgy tett, mintha néha nem csak így telnének a napok, nagy lázzal állt neki villanyt szerelni (közben Uhrin Benedek üvöltött, még az ablakok is megzördültek), látványosan tett-vett. De én tudom ez csak álca, mert szégyelli magát, retteg a kritikától. Fölbosszant, ahogy velük bánik, azzal a lánnyal, aki mindent elvisel, és az anyjával, aki mindig támogatta, mentegette. Azzal a céllal megyek be, hogy beszélek vele, most már megtehetem, engem már nem tud bántani, aztán mégsem szólok, csak érdeklődök felőle, nem rázom föl, nem teszek semmit, nem töröm össze – mert már megtehetném. Érzem fél tőlem, attól, hogy egyszer a szemébe mondom, mit tett velem, mit tett Anyuval, fél attól, hogy bármilyen nevetséges vagyok is, mégis „túlnőttem” őt. A félelem csak újabb félelmeket szül… hogyan lesz ennek vége? Megsajnáltam, közben forrongtam, szívemben tajtékzottam, de nem tettem semmit. Csak Mamát hallgattam, mesélt mindenkiről a családban (az övében ugye…), a tévéműsorról (ne röhögj, nekem az is újdonság), és arról, hogy sosem hitte volna, nem fognak kijönni Apámmal. És most ott tartanak, Apám kidobta őt a házából, nem is mehet be, Apám vádaskodik, ahogy szokta, stb. Zsarnokoskodik, mint mindig. De Mama ettől mindig távol volt, el sem tudta volna képzelni, milyen félelmetes bestia lakozik a gyermekében. Aztán mesélt még az igazi nagyapámról is, szóba került, életemben először hallottam a történetet arról a pasiról, akitől valszeg az állhatatlanságom származik. Meg Apámé is. Különben csak azért mondta el nekem, mert Apám rákérdezett, hogy mégis ki az apja, Mama neki nem akarta elmondani. Aztán csak kibukott a kérdés, hiszen már egy napja beszélt hozzám mindenkiről (sok éve nem látott rokonokról, egy részükkel Apám összeveszett, így velem sem tartják a kapcsolatot), tehát megkérdeztem, hogy rám egyáltalán nem is kíváncsi? Az egyetlen unokára? Nem érdekli hogyan élek, mit szeretek, miért tanulom a spanyolt, milyen volt a Camino, van-e pasim, stb? Tényleg, nem érdekli? Dehogynem, csak hát látja rajtam milyen normális vagyok (nem tévedés, rám mondta – semmi sem bizonyítja ennél a kijelentésnél jobban, mennyire nem ismer), ez neki elég. És akkor majd’ fél órára úgy tett, mintha figyelne. Aztán mégis a sorozatok és vetélkedők lesznek fontosak… Befejeztem. Nincs már több mondandóm nekik, egymásra bízták magukat, fuldoklók egy süllyedő bárka roncsai között.
Minden más szinte eltörpül ehhez az egyetlen naphoz képest. Egy hete történt.

5 megjegyzés:

merci írta...

meg tudsz neki valaha bocsájtani?

sugallat írta...

persze, ő már nem az az ember, aki akkor volt. csak egy roncs. miért haragudnék rá?

merci írta...

oké, csak érdekelt, mert abból amit írtál, ez számomra nem jött le. Hogy vagy?

sugallat írta...

Köszke jól, igyekszem mostanában többet írni. Olvasni még mindig alig tudok - netkávézó, tudod. De láttam a képeket a gyerkőcökről, még mindig gyönyörűek! Ja, meg kijavítottam a linket. Sokat költözöl :-)

merci írta...

evvan, talán most már maradok :)