2007-04-02

Paradoxon

Mi más lenne. Várni a szabadságra... Bevállalni néhány "kötelező" rácsot a béke érdekében. Mert csak úgy érdemes. Szeretettel elbúcsúzni, a szívemben megtartani azokat, akikkel majd' két éve az életem egyharmadát töltöm. Csak ez az átok türelmetlenség hajt, már megint gyönyörűen süt a Napocska, minden ragyog a tavasz színeiben, én meg ülök az irodában, tennivalóm alig akad. Csak csapkodom a klaviatúrát, levelezek, csacsogok. Mennék már! Akár innen gyalog, ne kellene várni egyik találkozótól a másikig, a következő reggelig, most nem tudom a maga teljességében átélni a pillanatokat, mert én lettem a megtestesült búcsúzkodás. Addig már nem... sorban jönnek a kérdések, amikre ez a válasz. Már nem fér bele az utaztatás, kezelések, persze szívesen ajánlok másokat, nagytudású mestereket, akik segítenek is, csak hát... nem a saját feladatomat akarom-e másra pakolni ezáltal? Fordított helyzetben már voltam, amikor T. elutazott a mesterije után, itt maradt a család, a barátai, akiknek kellett a segítség. Akkor úgy éreztem, nem az én dolgom lenne ez, hanem az övé, hiszen tud már utaztatni is, kezelni is - csak éppen mellettük maradni nem tudott. Azt is gondoltam, milyen könnyű semmivel sem törődve a saját útját járni. Most is ezt gondolom, de most már én is merek így tenni. Akkor valószínűleg irigyeltem bátorságát, most viszont úgy érzem, nem is kell bátorság. Zavaros vagyok megint, tudom, de ezek a dolgok így egyszerre jönnek, jól esik leírni, és majd ezekre is jön válasz tőled, mástól, önmagamtól. Who knows?

0 megjegyzés: