2007-04-11

Majdnem egy hét

telt el írás nélkül. És hiányzott, elkezdtem a gondolatokat hagyományos módon papírra vetni, de hiába. Egyszerűen nem esik jól kézzel írni. Zavarnak az áthuzigált sorok, a lassúság. Ettől függetlenül azért fogok írni, főleg ha muszáj, mert ugye ez van.
Szóval a péntek még egy kicsit zűrös volt, estére viszont szerény baráti összejövetelbe züllött a nap. Találkoztam egy olyan ismerőssel, aki most jött haza Angliából, és csodák csodája, Pepével is sikerült 3D-s valójában beszélgetni. Nem hittem volna, hogy ő is aggodalmaskodni fog az utam miatt. Mindegy, a lényeg az, ami mindig, tökjó egy ilyen emberrel együtt lenni. Jót tesz a lelkemnek az állandó - most már visszafogott - pedálozás, hogy incselkedhetek mindenféle "veszély" nélkül, hiszen biztos lehetek magamban: ez a pasi nekem nem kell. Nincs vele bajom azon kívül, hogy ő a Pepe, a megbízhatatlan, állandóan pörgős Pepe, légvárépítő barátom, akihez akármikor odabújhatok, és mindig nagyon jól esik. Például péntek este is jól jött, amikor már nagyon szédültem a második pohár Sangria után. És Pepe, ez a drága ember odaült mellém, és nagyon hálás voltam érte, az egész forgó-kavargó szobában ő volt az egyetlen stabil pont. Végül jól ottragadtam a haveromnál, előbb elaludtam, mint Pepe lelépett. Reggel kicsit meglepődtem, és eltartott egy darabig, mire realizáltam hol is vagyok éppen. A legjobb helyen voltam, egy kényelmes kanapén.
A hétvége gyorsan elment, nem is beszélve a húsvétról, amit gyakorlatilag észre sem vettem. Nem csináltam ünnepi dekorációt sem, pedig minden évben szoktam legalább egy asztali kosárkával, barkaággal, színes tojásokkal jelezni, hogy tudomást vettem a húsvétról. Locsolkodással rég nem foglalkozom, mindig is utáltam a pacsuliszagot érezni magamon, apámék szódásszifonos ébresztője sem volt éppen a legbarátságosabb húzás, bár el kell ismernem ennek ezer éve már.
Hétfőn új problémával találtam szembe magamat: a cuccom nem fért bele a hátizsákba. Nem baj, gondoltam, ezt igazán meg tudom oldani, pakoltam én már össze rosszabb pakkot is. Ennél sokkal aggasztóbb volt a mérlegelés eredménye, pontosan 10 kilót nyomott a hátizsák, és a cipő meg az útikönyv még nincs is benne. Meg kábé ezer apróság. Tehát már most 20 %-kal nehezebb, int amennyit terveztem... Nincs mese, ki kell pakolni, és nagyon szigorúan szelektálni. Mi nem fontos annyira? Ruhák, persze, azokból lehet még selejtezni. Pipere-izékből beszereztem kisebb kiszerelésűt. Viszont bele kell még pakolnom az akkumlátorokat töltővel együtt, a kártyaolvasót, a könyvet, térképet, stb.
Kedden Otival beszerző útra indultunk, ezúttal sikerült neki szoknyát vennünk, nem is akármilyet! Meg nadrágokat is, sőt, még én is vettem egy farmert. Ezen magam is meglepődtem, szerintem az elmúlt öt évben tutira nem vetemedtem ilyesmire.
ron este érkezett, szokás szerint jól elcsúszott, de ez volt vele a legkisebb baj. Katasztrófális állapotban van, szerintem akár tüdőgyulladása is lehet, sápadt, lázas, rettenetesen köhög ésa csontsovány. Már két hete leledzik ebben az állapotban, és ahogy látom nem javul, inkább egyre gyengébb. Aggasztó. A szokásos történethez a társaságról nem is fűzök megjegyzést, mert még mindig annyira idegen tőlem az a közeg, amennyire csak lehetséges. Ron nálam maradt éjszakára, szeintem jól tette, elég nehéz lett volna hazamennie este betegen. Reggel időben fölkeltünk, kávéztunk, és éppen elkészült a cigi is, amikor hosszan csöngettek. Már megint nem száll le valaki a csengőről, marha idegesítő, hű, de nagyon be akar jutni a házba! Aha, na erről nem tudtam, Mama jött föl Papához. Nekem a kutya sem szólt... Én pedig nem szóltam az utazásról, Mama mellett esélyem sem volt rá persze, köszönés, most a veséje fáj és a Melinda apját hozták kórházba érfestésre (?), blablabla. Visszamenekültem a szobába, mi legyen most? Mi lenne, kávézzunk, cigizzünk, aztán menjünk. Kissé oldottabb hangulatban vittem át neki a karácsonyi ajándékát, azóta nem találkoztunk, tavaly ősszel utoljára, mielőtt apámhoz költözött volna. Örült neki, még egyszer elmondta, hogy miért jött, gyors búcsúzkodás, és futás. Huh, ezt túléltem. Nagyon érdekes kérdés, hogy miért mindig akkor jön (utóbbi 3 alkalommal), amikor Ron nálam van? Pont akkor. Még telefonon is pont akkor hívott fel, pedig ezt megszervezni sem lenne könnyű.

0 megjegyzés: